4th down szituációk

Sokszor hallhatjuk - és azt gondolom, hogy az amerikai footballban dolgozók alapvetően valljuk is -, hogy a mérkőzések kimenetelének sarkalatos pontja a 3rd down szituációk megoldása. Értelemszerű, hiszen az ortodox iskola szerint negyedik kísérletre a labdát el kell rúgni (most mindegy, hogy puntról vagy field goal kísérletről beszélünk).

Igenám, azonban a konzervatív nézeteket valló vezetőedzőket kezdik leváltani a “tökösebb”, bevállalósabb head coach-ok, akik bizony előszeretettel mennek neki a negyedik kísérleteknek.
Mert ugye azt eldönteni, hogy egy adott szituációban, egy sikertelen harmadik kísérletet követően az offense leballagjon átadva a helyét a special teamnek, vagy fenn maradjon a pályán és negyedikre is megpróbálja, kizárólag a vezetőedző feladata, jogosultsága, hatásköre. Ha bejön a húzás, a vezetőedzőt ünneplik, ellenkező esetben viszont ő az, aki “elviszi a balhét”.


A Chip Kelly-féle bevállalós vezetőedzők megjelenése egyébként nem a véletlen műve. Azt gondolom, hogy a hagyományos offense sémák mellett rendszeresen rámenni a negyedik kísérletekre óriási nagy rizikó és felelőtlenség lett volna. Gondolván már csak arra is, hogy a megszokott offense play-ek ellen a védelmek már megszokásból tudnak védekezni, így aztán meglehetősen kicsi a 4th down conversion aránya. Egy innovatív, szokatlanabbnak mondható, változatos és verzatil offense sémát játszó csapat azonban sokkal bátrabban vállalhat be ilyen szituációkat, a sikerráta sokkal magasabb lehet. Mint ahogy azt láthatjuk is mostanában számos példán keresztül, főleg az egyetemi fociban, meg az onnan a profikhoz érkezett “friss hús” edzők vezette csapatoknál.

Chip Kelly nem mindig megy neki a 4. downnak. De amikor igen ... hoppá, túl késő, first down.
(Bocsánat, ezt muszáj volt beszúrnom)

Nem tartom kizártnak, hogy a közeljövőben a 4th down conversion hasonlóan jelentős és mérkőzéseket eldöntő statisztikai adat lesz, mint amilyen most a 3rd down conversion.

Alapvetően az, hogy egy head coach mikor megy neki egy negyedik kísérletnek vagy mikor választ special team play-t, elsősorban a habitusán múlik. De ezen túltekintve, kicsit racionálisabb alapokra helyezve, vajon mi az a szituáció és mi az a határ, amikor van értelme nekimenni egy negyedik kísérletnek? És mikor van az, hogy már felesleges hazardírozás egy 4th down szituációra pályán hagyni az offense-t?
Számos dolgon múlik. A distance, a game time, a field position, az eredmény, a momentum, a special team erőssége, mind-mind számottevő és nem figyelmen kívül hagyható komponens ebben a kérdésben.

A Philadelphia Eagles 4&1 szituációban, a Washington Redskins 21 yardos vonaláról támad.

Kezdjük az “objektív” tényezők közül is talán a legszubjektívebbel, a momentummal.
A mindenkori playcall során érdemes figyelembe venni, hogy csapatunk éppen hogy teljesít. Ha például nagyon nem megy a futás mondjuk két negyeden keresztül, akkor minek erőltessük azt a harmadikban is? Hívunk inkább pass play-t. Ez nyilván sarkosított álláspont, de a lényeg azért ez. Ugyanígy vagyunk a negyedik downos kísérlettel. Ha éppen az offense “nyerő szériában” van, szépen halad a pályán előre és alapvetően sikeresnek mondható, akkor nyugodt szívvel feltételezhetjük, hogy a negyedik kísérlet is sikerülni fog. (Az most más kérdés, hogy adott esetben önmagában egy negyedik kísérlet megvalósulása három kevésbé sikeres play-t feltételez.) Ugyanígy, ha szenved az offense, csak nagyon nehezen halad előre, akkor nincs okom feltételezni, hogy a negyedik kísérletet sikerrel fogják venni.

A distance, azaz a first downig hátralévő távolság nagyon fontos lehet. Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy egy rövid distance, például egy negyedik és egy yard szituáció mennyivel kevesebb kockázatot rejt magában, mint mondjuk egy 4&15 helyzet. Kettő, egymással szorosan összefüggő dolog miatt is. Egyrészről egyszerűen azért, mert sokkal kevesebb yardot kell megtenni, másodszor pedig azért, mert egy rövid yardos szituációban jóval szélesebb a behívható play-ek skálája. (Egyes edzőket persze nem riaszt vissza a nagyobb distance sem, például éppen a korábban megnevezett Chip Kelly-től láttam már számos negyedik és hosszú szituációt screen passzal vagy egy draw futással megoldani.)

A field position kérdése is teljesen magától értetődő feltétel. Itt a football területszerző szerepe jelenik meg egyrészt, másrészt pedig az, hogy próbáljunk minél kisebb nyomást helyezni a védelemre. Minden edzőnek más a “tűréshatára”, mi az, amit még bevállal és mi az, amit nem, hol van az a határ, amit már nem tart veszélyesnek. Értelemszerű, hogy ha a csapat nekimegy egy negyedik kísérletnek, akkor fenn áll az esélye annak, hogy turnover on downs-szal elveszítik a labdát, az ellenfél pedig onnan kezdi a támadását, ahol a play véget ért. Ha ez a pont saját térfelünkön van, akkor máris nehéz helyzetbe kerültünk. Eleve könnyebben eljuthat ellenfelünk a mezőnygólig, illetve a defense-ünk nem igazán hibázhat, ettől sokkal nagyobb a nyomás rajtuk.

A field positionhöz kapcsolódik valamelyest a special teamek erejének kérdése. Amikor meghozzuk a döntésünket, tisztában kell lennünk azzal, hogy mit tud az adott special team egység, mennyire jó egy punt coverage, mennyire nagyot tud rúgni a punter és mennyire rúg pontosan. Valamint, hogy mennyire megbízható egy field goal csapat. Példaként az alábbi szituációt vázolom fel. Támadunk és eljutunk az ellenfél 35 yardos vonaláig, 4&8 következik. Tudom, hogy a place kickernek ez még túl nagy távolság, nem elég nagy százalékkal lő innen field goalt. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a punter nem elég pontosan puntol, azaz ilyen szituációban nagy eséllyel touchbacket rúg. Tehát egyik special team sem lenne tökéletes választás, ugyanakkor a labda egy sikertelen offense-play esetén is még 65 yardra van a saját end zone-unktól. A döntés elég kézenfekvő: rámegyünk a negyedik downra.
Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy önmagában valamelyik  special teamünk túl gyenge. Hiába vagyunk például bőven field goal range-en belül, ha a field goal unitban nem bízhatunk eléggé (akár a fal, akár a long snapper, akár a holder, akár a kicker miatt), rámegyünk negyedikre. Szintén, ha a punt csapatban nem tudunk megbízni (például olyan gyenge a coverage csapatunk és/vagy olyan jó az ellenfél returnere), mert mondjuk a mérkőzés alatt már három nagyon hosszú punt return volt (és például mindhárom esetben a line of scrimmage-en túl visszahordta a labdát a returner), minek kockáztatni? Hiába vagyunk akár a félpályánál, menjünk neki a negyedik kísérletnek!

Nyilvánvaló tényező az eredmény, a mérkőzés állása. Ha hátrányban vagyunk ugyanis, akkor érthető módon egyre többet kell kockáztatnunk. A kockáztatás egyik módja az, hogy a csapat rámegy a negyedik downokra.

Az eredménnyel szorosan összefüggő összetevő a gametime, a mérkőzésből hátralévő idő. Komolyabb magyarázatot, azt gondolom, nem igényel, hogy ha hátrányban vagyunk, ahogy fogy az idő, egyre többet kell kockáztatnunk, ha pedig vezetünk, az idő múlásával egyre kevesebb kockázatot kell vállalnunk.
Fontosnak tartom kiemelni, hogy az alábbiakban kifejezetten az én saját elméletemet írom le, közel sem biztos, hogy ezzel minden szakértő egyetért.
Alapvetően én öt idősávot szoktam meghatározni.
Az első idősáv a mérkőzés kezdetétől a második félidő 2-minute warningjáig tart. A második idősáv a második negyed utolsó kettő perce. A harmadik idősáv a harmadik negyed időtartama. A negyedik sáv a negyedik negyed elejétől a 2-minute warningjáig tart. Az ötödik sáv pedig a mérkőzés utolsó kettő perce.
Személy szerint azt vallom, hogy amennyiben más okom nincs rá, akkor az első és a harmadik sávban tökéletesen felesleges kockáztatni. A második sávban viszont én azt preferálom, ha az offense próbál támadni, akár mindent feltesz egy lapra, hogy pontokkal fejezze be a félidőt. Egyrészt morális szempontból is nagyon pozitív tud lenni, ha a nagyszünet előtt mi szerzünk pontot, másrészt - főleg, ha a második félidőt az ellenfél offense-e kezdi - lépéselőnyt tudunk szerezni ilyenkor vagy nem kerülünk lépéshátrányba. A negyedik sáv teljesen szituációfüggő. Ha hátrányban vagyunk, akkor itt az ideje támadni és kockáztatni. Ha előnyben vagyunk, akkor izgalmasabb a kérdés, vizsgálni kell, hogy hány ponttal vezetünk, hogy mit bír a védelmünk, stb. Az ötödik sáv pedig hasonlít a negyedik sávra, de itt, ha hátrányban vagyunk, akkor már mindent fel kell tenni egy lapra. Egyúttal, ha vezetünk - vagy például egy mezőnygóllal már vezetést tudunk szerezni, neadj Isten ki tudunk egyenlíteni - akkor már nem biztos, hogy érdemes kockáztatni.

Fentiekben leírtakat azonban - mint arra utaltam is - teljes mértékben felül tudja írni az edző habitusa. Például a blog társszerzője, Kovács Zsolt, a Budapest Hurricanes vezetőedzője sokkal gyakrabban kockáztatja meg a negyedik kísérleteket, mint én azt tenném a korábban leírt elveket figyelembe véve. Vagy például (most hétvégén láttam) a Szombathely Crushers (magyar divizió 2) hátrányban sem kísérelte meg a negyedik downt a negyedik negyedben, inkább puntoltak helyette.

Tehát nem lehet (legalábbis irgalmatlanul nehéz) egy abszolút receptet adni, hogy mikor mi a jó döntés, mikor kell nekimenni a negyedik kísérletnek és mikor kell lemondani a labdáról, hiszen ez minden csapatnál, minden edzőnél, minden szituációban más és más ismeretleneken múlik.